Az egyedüllétről bármit gondolhatunk, de idővel be kell látnunk ez az állapot önmagában se nem jó, se nem rossz. Előfordulhat, hogy a minket körülvevő emberek társaságában nem érezzük jól magunkat és azt hisszük, hogy az elvonulás majd mindent helyrehoz. Elfeledteti velünk a sértő megjegyzéseket, semmisé teszi a rajtunk hatalmaskodók erőszakos hozzáállását, véget vet az elvárások tömkelegének. Bármilyen hitbe ringathatjuk magunkat, de tudnunk kell, hogy elvonulás és elfordulás között nagy különbség van.

Az elvonulás, olyan mint amikor egy búvár feljön a felszínre levegőt venni, hogy ne fulladjon meg, de amint kipihente magát, rendezte sorait visszaindul a mélység felé, mert tudja: vannak olyan kincsek, amiket csak ott lent találhat meg. Önszántából megy vissza oda ahonnan feljött, még ha nem is feltétlenül voltak ott kellemes tapasztalatai. Aki elfordul, az a vizet hibáztatja azért, mert nem adott neki éltető levegőt és esze ágában sincs, hogy saját hitében kételkedjék. A felszínre bukkanva kétségbeesetten szívja tüdejébe a levegőt, mert tudja, hogy nemsokára vissza kell indulnia a mélység felé. De az is megeshet, hogy nem akar már soha többé visszamenni, hanem lebegve várja a csodát hozó angyali seregeket, akik rászólnak majd a vízre, hogy adjon éltető levegőt neki odalent is. 

A csodát várták és a csoda elrepült fejük fölött...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.